• Kezdőlap
  • Média
  • Kiállításmegnyitó - Mű Terem Galéria- Fátyol Zoltán

Kiállításmegnyitó - Mű Terem Galéria- Fátyol Zoltán

Fátyol Zoltán megnyitó szövege elhangzott Seres Géza fotóművész kiállításának megnyitóján 2009. április 2-án a Mű Terem Galériában

            Javítsanak ki a fotós kollégák, de úgy vélem, hogy a művészetek debreceni helyzetéről hosszú idő alatt kialakult képben a fotóművészet mind a mai napig nem foglalta el az őt megillető helyet. Magyarul, nálunk, nem kapta meg azt a rangot, ami megilleti, ahogyan ez másutt – a világban – megtörtént és ma kérdésszerű sem lehet a fotó mint művészet helyzete, akárcsak Magyarország jónéhány más nagyvárosában sem.

            Emlékszem egy „korabeli elemzésre”, amely egy akkoriban elismert debreceni szaktekintély szájából hangzott el, miszerint: a fotó azért nem lehet egyenrangú a képzőművészetekkel, jelesül a festészettel, mert technikai manipulációkkal jön létre, nem „anyagból” készül, ezért például meggyújtani sem lehet, és mondjuk lyukat égetni a fotóba sem volna életszerű, ami – ellenben – az alakítás részét jelentheti a festővásznon.

            Ehhez a balvélekedéshez nem kell különösebb kommentár, de jól jelzi, hogy a fotót hogyan fogadta el, hogyan tekintett rá a képzőművészet akkoriban. Azokban az időkben a „szakmai” vélemények részben vagy a hivatalos, kultúrpolitikailag korrekt véleményt tükrözték, vagy éppen, azzal szemben fogalmazódtak meg. Vagyis az élet nem csupán ma van átpolitizálva, annak minden részletében, ez így volt korábban is. Mert Debrecenben – akkoriban – senkinek sem fűződött ahhoz semmilyen érdeke, hogy a fotót egy újabb és teljes jogú művészeti ágként fogadja be a város, ennek minden járulékos következményével együtt: úgymint jelentős hazai és nemzetközi kiállítások Debrecenbe szervezése, a debreceni fotóművészet felemelése és beépítése a hazai és nemzetközi fotóművészeti kapcsolatrendszerbe, szakírók, fotóesztéták, művészettörténészek foglalkoztatása és még hosszan sorolhatnánk. Mindez nem történt meg, sem akkoriban, sem az utóbbi két évtizedben. (Pedig a város komoly fotóshagyományokkal rendelkezik, lett volna mire alapozni egy új kor-szakaszt, a fotósok aktivitása és önszerveződése, szakmai szervezeteik felépítése és rugalmassága is kellő biztosíték lehetett volna s nem utolsósorban kitűnő fotóművészek működtek és működnek Debrecenben jelenleg is, akiknek a teljesítménye a város falain túl is elismerésre talált.)

            Talán a fotó progresszivitásától féltek? Azoktól a nem kontrollálható szellemi és művészi áramlatoktól, amelyek a fotóművészet révén érkezhettek volna ide a nagyvilágból, s amelyek szemben álltak a korabeli szocializmus kultúr-ideológiájával? Minden bizonnyal.

Gyanítom, hogy az előbb fölemlegetett balvélekedés a „fotópapír meggyújthatatlanságáról” egyféle ösztönös kifejezése volt annak, hogy a hatalom a progresszív fotót a tiltott kategóriába sorolta, akkor, amikor a festővászon átégetése már a tűrt kategóriába kerülhetett. Így nézett ez ki akkoriban. A hetvenes, nyolcvanas években.

            Tegyük hozzá mindehhez gyorsan, hogy a képző- és iparművészet sem járt sokkal jobban Debrecenben. Sem akkoriban, sem az utóbbi húsz esztendőben. Hogy ebben mennyi önrésze volt e zárt kisvilágban élő művészeknek: a képző-, ipar- és fotóművészeknek egyaránt, azt is ki kellene majd bontania egyszer valakinek.

            De lépjünk vissza még egy rövid pillanatra a korabeli történésekhez, illusztrálván az előbb elmondottakat. Elsőként a Kossuth egyetem díszudvarán rendezett Műhely ’67 elnevezésű fotókiállításhoz, amelyet mára a magyar fotótörténet egyik fontos mozzanataként tartunk számon. A kiállítást bár nem zárták be, de a résztvevő fotósokat perbefogva komoly szankciókkal sújtották, a progresszív fotót, ezzel, a tiltott kategóriába sorolván. A kiállítás résztvevőinek törekvései a korabeli Nyugat-Európai fotó vonulataihoz kapcsolódtak, annak egyféle hazai, debreceni visszfényét jelentve. Seres Géza ezen a kiállításon még nem vett részt, életkora miatt, ahogyan Vadász György sem, aki a későbbiekben jelentős hatással volt rá, de a nagy múltú Debreceni Fotoklubnak – amely a mai napig létezik – már nem sokkal később tagja lett. A Debreceni Fotoklubon belül alakult ki a Fiatal  Debreceni Fotósok Stúdiója, amelynek második hullámában, annak munkájában Seres Géza is tevékenyen részt vett, s amely a kísérletező, új utakat kereső fiatalembereket fogta össze Horváth István fotóművész vezetésével. Egy következő, későbbi mozzanat volt a Debreceni Fotoklub történetében a tagok egy részének kiválásával megalakult Debreceni Új Fotoműhely, amelynek Seres Géza jelen pillanatban is vezetője.  

Azt hiszem, hogy mindez fontos adalék, háttérinformáció Seres Géza fotóművész pályájának indulásához, ezen keresztül eddigi művészi eredményeinek áttekintéséhez is. Melyek voltak azok az inspirációk szellemi hatások, amelyek elsőként érték, alakítva ambícióit és szellemi érdeklődését, annak különböző irányait? Az interneten sok információ, elemzés olvasható Seres Géza eddigi művészi pályájáról, eredményeiről, és néhány éve született egy kitűnő szakdolgozat is, Nagy Katalin tanítóképző főiskolás diák munkája, amely a legfrissebb eredményeket már nem tartalmazhatja, de a kezdetekről, a pálya fontosabb állomásairól Géza művészi szemléletének formálódásáról, fotóinak szellemiségéről nagyon jó áttekintést ad.

            Néhány mondatot idéznék belőle különböző pontokról emelve ki egy-egy mozzanatot:

  • Géza egyetemistaként került kapcsolatba a fotózással, és kötött barátságot a szintén egyetemista Hagymás Istvánnal, akinek a kreativitása, korlátozatlan szemlélete – az akkori Jugoszláviából érkezve, a kitűnő Benes József képzőművész tanítványaként – nagy hatással volt a társakra. Az orvosi egyetem elvégzése után a Társadalom-Orvostani Intézetben dolgozott és a társadalmi környezet betegségokozó hatásával foglalkozott: milyen izgalmas ez a terület egy épp születőben lévő fotós számára, ahol rábízták a dokumentációs feladatokat is, ami fotóreprodukálást jelentett akkor. A klinika megfelelő helynek bizonyult a fotós ismeretek elmélyítéséhez. A sok labornak köszönhetően rengeteg vegyszer állt rendelkezésre és a könyvtárban ott voltak a szükséges szakkönyvek is. „Az embernek szinte belső szakmai elvárása volt, hogy a fényképezésben fejlődjön, de kísérletezzen is és új dolgokat találjon ki.”

Úgy gondolom, hogy ez az igény, a folytonos kísérletezésre Gézában máig megmaradt.

  • A legmeghatározóbb művészeti irányzatok a Bauhaus és a koncept art voltak számára. A dolgozatnak ezen a részén szerepel egy konceptuális művének leírása, amelyben a fotót egy összetört plexikockával és egy ólomból öntött kézzel építette egybe.

Kár, hogy a mű megsemmisült, de lehet, hogy újra meg kellene csinálnia, közel 30 év eltelte után.

  • A 80- as évek elején a néprajz egy speciális vonatkozása felé fordult: a jelként is értelmezhető dekoratív elemeket kezdte fotózni.

A jelentéses és a meghatározhatatlan tartalmú jelszerű jelek egybeépítése, kiegészítése és az így nyert kép fotózása ugyancsak máig jelen van Géza művészi programjában.

            Seres Géza indulásának pillanatában a magyar fotóművészet progresszív vonalához kapcsolható. Egyfelől jellemző volt rá a tájékozódás igénye, mi zajlik a kortárs fotóművészetben, úgyszintén a nyitottság e hatások beépítésében, illetve a kísérletezés folyamatos igénye az önkeresés a művészi identifikáció kibontása és felmutatás mellett. Vagyis egy sokirányú, folyton elágazó utat láthat a visszatekintő, de a sok-sok mellékcsapás, amelyek közül nem egy megszélesedik vagy főcsapássá válhat, végül egyetlen széles utat rajzol. Ezért izgalmas egy művészi pálya kezdeteit is látni, együtt szemlélve azt a későbbi, már emblematikus jegyeket hordozó művekkel. S közben áttekinteni a művészi pálya eredményeit és fontosabb állomásait. Csak néhányat szeretnék megemlíteni ezek közül, a díjakat és kvalifikációkat.

  • A VII. Foto Biennale díja a Gaudi Medall Spanyolországban 2007-ben és 2005-ben is.
  • 2003-ban a XX. Mafosz Szalon Kulturális Örökség Minisztériumának díja
  • 2001 Az ünnepi Debrecen I díj
  • XI Országos aktfotó biennálé I díj Szentes
  • 1. Nemzetközi Fotoszalon Rivne, Ukrajna, 2001 a FIAP ezüst érme.
  • 986-ból Krakkó Vénus’86 díja
  • Kitüntetés: Debrecen Kultúrájáért Díj
  • Kvalifikáció: 1987 Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1995 Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, és 2007 A. FIAP Nemzetközi Fotóművész Szövetség tagja Debrecenből egyedüliként.

            Az emblematikusnak mondható kiérlelt fotókból láthatunk itt és most egy kollekciót, a legújabb darabok sorozatát „Debrecentől Hortobágyig és vissza” címmel. Mielőtt ezekről szólnék néhány szót, érdemes felvillantani Seres Géza fotós kísérletezéseinek azokat a mozzanatait, amelyek megelőzték a camera obscura használatát és a manuális fotóeljárások alkalmazását. A teljesség igénye nélkül természetesen, az általam ismert, látott eredmények közül említve néhányat.

            A marokkói iszlám temetőről készített sorozata, amelyen technikai újításokat próbál ki, a látvány manipulációjának egy változatán kísérletezve, a digitális eljárások megjelenése előtt. Makettek készítése és fotózása – ugyancsak a látvány, illetve a valóság manipulációjának szándékával. A Malom-gáti fotókra és a nyomukban születő terepasztalok fotóira gondolok a „Természet elemei” sorozatból. A Malom-gát felemlítésével egyszerre kell megjegyeznem azt is, hogy ezt a különleges tájat és ritka természeti csodáit Géza mutatta meg nekem. Aztán a land art munkák készítése, beavatkozás a tájba és ennek dokumentálása, de az eredmény nem elsősorban a tájművészeti koncept dokumentálása, hanem az önálló fotó volt. A fotótechnikai eljárások alkalmazása a sokszorosítható grafikában: alumínium-karcok, szitanyomatok készítése, s ide talán rövidesen beléphet még a litográfia is. A transzferálás: magyarul átvitel, fotó készítése manuálisan, sokszorosítható grafikai művelet:nyomtatás segítségével. A nitrotranszfer eljárás széleskörűen elterjedt Debrecenben, Gézának köszönhetően. De a transzferálás egyéb módjai is érdeklik, amelyekből már jónéhányat ismerünk, ezeket Seres Géza barátunk mind honosítja, és továbbadja a debreceni művészkollégáknak. Ezen a kiállításon egy sorozat olajnyomatot is bemutat, amely eljárás szintén egyféle transzferálásnak tekinthető.

            Camera obscura, vagy lyukkamera. Fényképezőgép nélkül, sörös- vagy cipősdobozban elhelyezett fényérzékenyített papír, síkfilm segítségével készül a fotó. Egyéb manuális fotóeljárások, amelyekhez vegyészeti ismeretek kellenek, régi receptúrák felhasználásával összeállított vegyszerek, amelyek segítségével a laborálás történik, de a fotót hordozó papír is így készül. Az argentotípia, a cianotípia, a sópapír vagy az albumid készítése, hogy csupán egy-kettőt említsünk ezekből a technikákából. Ez a fotó kezdeteinek forrásvidékére vezeti vissza Seres Gézát és fotóinak nézőit, amely a digitális gépcsodák és a fotoshop világának olyan ellenpontot jelent, amelynek most újból reneszánsza van, de nehezen elérhető technikai feltételei miatt mégsem válhat tömegessé, megőrzi unikális jellegét.

Seres Gézát – bátran mondhatjuk – elragadta az a varázslat, amely a manuális fotókészítésben feltárult előtte. A camera obscura mint jelenség, amely már Platón egyik írásában is szerepel, aztán a valóság, a realitás fölötti meditáció kínálta gondolati lehetőségek: ha megragadom, elillan, kicsúszik a kezemből, ha leképezem, megdöbbent, hogy ilyen volna, hiszen nem ilyennek látom, akkor meg mi az, mi a valóság, ráadásul „elő is állíthatom”, manipulálhatom, hol kezdődik és hol ér véget? kérdései és dilemmái. S mindezek függvényében mikor lesz hiteles – művészileg – a fotó?

Úgy tűnik – a munkáit szemlélve – Seres Gézát ezek a kérdések foglalkoztatják leginkább, és kitartóan keresi rájuk a választ.

Sorozatokban gondolkodva addig foglalkozik egy témával, jelenséggel, amíg kimerítően körbe nem járta azt. Visszaidézve korábbi kiállításait eszünkbe juthat az előbb említett „Természeti elemek” sorozat, a táncdokumentáció, a kínai kövek egy úti élmény nyomán és az aktképek visszatérő tematikája, vagy a „Másik Debrecen” városképei például.

Ez utóbbiak, amelyeket itt is láthat a közönség, a sörös doboz helyzetéből és optikájából adódóan olyan nézőpontot és látványt kínálnak a képeken, mintha egy idegen városban járnánk, ami a realitás határain túl fekszik. Talán a Marson, vagy a Jupiter Io nevű kis holdján egyszer meg is találják majd ezt a várost. Csak halkan tenném hozzá ehhez, hogy ez a földöntúli, sörös dobozokból látható Debrecen még mindig inkább emlékeztet az igazi Debrecenre, arra, amelyik a múlthoz, az elmúlt időkben gyökerező hagyományaihoz köthető, mint az, amelyet mostanában látunk kinőni a földből, a régi lerombolásának nyomán. A technikai kivitelezésből adódó képi, vizuális hatás is nagyban közrejátszik ilyen irányú érzeteink kialakulásában. Az elfoszló, véletlenszerűen kialakuló látvány mint szélsodorta képek sora tűnik fel a néző számára, amely valahonnan az idők mélyének fiókjaiból keveredett elő. Ez a benyomásunk a város legújabb épületeit bemutató képek előtt is kialakul bennünk, nem csupán a régebbieket szemlélve.

A kiállítás másik részében Hortobágyon készült fotókat láthatunk, amely szintén tekinthető önálló sorozatnak is, címe: Épületek, építmények és romok a Hortobágyon. E két széria ötvöződik egybe a Mű-Terem Galéria falain most, és együtt szemlélve is érdekes hatást és élményt kínálnak. A Hortobágy több évszázadon keresztül Debrecen birtokainak legzsírosabb s talán legszebb darabját jelentette. A Hortobágyra kirukkolni és vissza, úti élménynek, kirándulásnak sem utolsó, a mai napig nem az. Egy ilyesféle élmény alakulhat ki a nézőben, amikor a körbejár a galéria termeiben. A térbeli utazás mellett egy időutazásnak is részese lehet azonban, a technikai megoldásokból eredő különös hatás miatt.

Seres Géza fotói a korszer? digitális és a hagyományos, manuális fotókészítési eljárások ötvözésének révén jönnek létre. Hatásuknak egyik oka és titka ez.