Mintha a világ pillantásai nevelnék a nőt

Hajdú-Bihari Napló

Vitéz Ferenc: Mintha a világ pillantásai nevelnék a nőt
1996. 08. 07

Seres Géza fotóművész a vámospércsi művésztelep V. kurzusát nyitó kiállításának címe: Aktok ferde műfényben. A tárlat hétfőn nyílt, s augusztus 18-ig látható.

A meztelen női test látványa a fizikai esztétikum egyik legalkalmasabb kifejezője lehet, mely úgy töltődhet fel még mélyebb tartalommal, hogy a művészi kifejezés által a test szellemi és lelki burkait is átszakítja, szabad áramlást engedve az érzelemnek és az intellektualitásnak. Úgy tágulhat a kifejezett univerzum, hogy a beállítás, a perspektíva, az alkalmazott technika, a tárgyi környezet, a fény-árnyék hatások révén elszabadul testi valójától, s funkciója közelít a jelszerűséghez.

A ferde az eltorzítottat, az átmoduláltat asszociálja, a műfényről pedig első hallásra azt gondolnánk, hogy a mesterséges fénynek egyik szinonimája ez. Bár valóban nem a napról, a természetes napról van szó mint a megvilágítás forrásáról, mégsem műtermi fényről kell beszélnünk, hanem egy még ennél is csináltabbról. Egészen pontosan: egy olyan fényről, ami nem a megvilágításból származik, hanem az előhívás és nagyítás során maga a művész „színezi” bele ezekbe a képekbe a fényt. Az eljárás már egy köztes műfaj megjelenését sejteti. A fotó- és képzőművészet keveredését ugyanis, hiszen a létrehozott fotóművészeti alkotás még további festészeti és grafikai eljárásoknak következtében nyeri el végső állapotát. Így tehát az Aktok ferde műfényben című tárlatot nem is annyira a fotó, mint inkább az átfogóbb képzőművészeti jelzővel illetném.

Olybá tűnik, hogy a nő egyes testrészeit – Hamvas Béla Esquilinusi Vénuszról írt fejtegetéseinek néhány kifejezését kölcsönbe véve – „a világ pillantásai nevelték, a folytonos ellenőrzés, mely minden vonalat, formát, hajlást, gödröt, dombot befolyásolt megnevezhetetlen ragaszkodásával, a folytonos tanács, bírálat, figyelem, dicséret és buzdítás egyensúlya, és végül a túláradó öröm (…) , öröme a férfinak, a levegőnek, a földnek és a fénynek, a legnagyobb nevelőnek, mely egész áradó hevét visszakapja tőle.”

A művész éppen azokat a falakt, azokat a határokat, és azt a távolságot akarja érzékeltetni, ami közöttünk, a képeket néző befogadó közönség és a harmónia, a tisztaság, a szabadság és az egység illúzióját keltő női aktok között feszül és emelkedik. A fa törzse maga is árnyékká válik, a Seres Géza felvételein oly jellegzetes vámospércsi fa törzse kígyóbőrré vedlik át, koronája a női fel zuhatagos hajkoronájával tart rokonságot. A táncoló-repülő nő testének szárnnyi fátyolával rebben a halál és az öröklét között mozdulatlanná és folyton változóvá a világ tekintetében – mintha egy szem belsejében lenne szembogár az akt. Istennői és egyben erotikus mozdulatok jelennek meg Seres Géza képein, egyszerre hangsúlyozva a rejtett szemérmet és szégyellni korántsem való termékeny női ölet. Bemutatva tisztaságunkat és esendőségünket, vágyainkat és sérülékeny valóságunkat, közelünkbe hozva a csodát, a nőt.