Városközpont Magazin riportja 2017.
Diplomái alapján egyaránt lehetne orvos vagy villamos üzemmérnök, mégis a fotózást, a fotóművészetet választotta hivatásnak.
Azt mondja, hogy a fényképezés az a tevékenység, mely egyszerre biztosítja a lélek és a szellem szabadságát, miközben megadja az alkotás lehetőségét úgy, hogy közben a manualitásban, az anyaggal való foglalkozásban rejlő titkot is feltárja. Seres Géza fotóművész napjainkban is új utakat keres művészetében, miközben a múlttal, a hagyományokkal sem kíván szakítani. A művésszel pályájáról és élete vargabetűiről beszélgettünk.
Életét - kora gyermekkorától, amikor már saját, termetéhez illő gyalupaddal rendelkezett - az állandóan végzett manuális tevékenységek, az egyetemi oktatás, a később alkotótársakká váló fotósok tanítása, a Debreceni Új Fotóműhely körüli szervezés mindegyike önmagában is önálló embert kívánó feladatai valamint a művészi témák és a megörökítés módjainak változatossága miatt állandó szellemi úton levést kívánó fotózás határozzák meg. Hogyan nem veszett el ebben a „Bermuda sokszögben” az utóbbi ötven évben?
Kívülálló számára jelentős állomásokkal tarkított, de a belső utam szerint határozottan egy irányba vivő útnak tűnik a pályám, pedig az elmúlt évtizedek gyakran szürke hétköznapjain olykor csak annyi látszott, hogy ez legfeljebb egy vargabetűkkel teli ösvény és nem tűnt úgy, hogy valaha határozott vonalvezetéssel bíró úttá szélesedik. Pedig céljaim mindig voltak, már a kezdet kezdetén is. Érettségizőként - és ezt évtizedekig minden nap magammal hordott írásos dokumentum is őrizte - azt tanácsoltam önmagamnak is, mint ahogy egyik régi osztálytársamnak szintén, hogy „csinálj merész tervet és tedd rá az életed”. Egész életemben hű maradtam fiatalkori énemhez, megtettem, amit elvártam önmagamtól. Kenneth Roberts Északnyugati átjáró című regényéből példát és mottót véve máig a saját északnyugati átjárómat keresem. Azt a helyet, módot, eszközt, mely a hétköznapok szürkeségéből megmutatja a kijáratot nekem. A legtöbb ember, ugyanígy megteszi saját elhatározásait, de mire középkorú lesz, elfelejti vagy belefárad. Én azonban máig ragaszkodom ehhez és sosem adtam fel.
Megtalálta vagy folyamatosan benne van az „átjáróban”?
Mindkettő. Máig keresem, ugyanakkor folyamatosan benne vagyok. Úgy fogom fel, mint a hegymászók, akiknek a cél az út maga.
Diplomát szerzett a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán, azt követően orvosdoktorrá avatták a Debreceni Orvostudományi Egyetemen, majd letette a társadalomorvostan szakvizsgát, miközben a fotózás mindvégig megmaradt igaz szerelemnek, amiből később hivatás lett. Nem lett volna célszerűbb rögtön ezzel kezdeni?
Utólag lehet okos az ember! Valóban úgy tűnhet, hogy óriási kanyarokat vett az életem, miközben ugyanoda jutottam, ahonnan elindultam. Pedig kellett ez az utazás, hiszen csak így juthattam el a saját belső világomban a műszaki pálya materialista alapú racionalitásától az orvosi pálya időnként kevéssé racionális területein keresztül a művészet teljes irracionalitásáig. Nem tudhatjuk mi lett volna ha mindez kimarad, megérkeztem volna –e oda, ahol most vagyok. Hiszen azt sem tudjuk, hogy mi az élet. Csak vagyunk, élünk, lélegzünk, gondolkodunk, álmokat kergetünk, de azzal kapcsolatban, hogy mi is van tulajdonképpen a fizikai valóságon túl, még csak ötletünk sincs.
Tudatosan járta az élet kanyarjait vagy sodródott az árral?
Racionális szinten nem volt tudatos, de a belsőm tudta mit akar, a saját belső késztetésemre pedig mindig hallgattam. A Kandó Kálmán Főiskolán már az első félév után tudtam, hogy nem ez az én utam, de a szüleim miatt befejeztem a főiskolát. Orvosi elektronikus műszerek ágazaton végeztem, majd az akkori Debreceni Orvostudományi Egyetemen helyezkedtem el tanszéki mechanikusként. Minden nap tapasztaltam, hogy az orvosok ugyan jók a szakmájukban, de a műszerekhez egyáltalán nem értenek. Tudtam, ha a meglévő műszaki tudásom mellett lenne egy orvosi diplomán is, sokkal jobb dolgokat lehetne véghezvinni. Ezért végeztem el az orvosi egyetemet. Jól látszik, hogy ez egy belső késztetés volt és nem csak racionális gondolkodás eredménye.
Letette a társadalomorvostan szakvizsgát is, bár soha nem praktizált. Sőt innen is továbbállt, mondhatná a külső szemlélő.
Valóban, de sokkal magasabb szintre jutottam magamban. Az utamon azért mentem innen is tovább, mert a klinikán - az elméleti intézetben, ahol dolgoztam, oktattam - állandó falakba ütköztem. Tíz évvel a végzés után, két diplomával, szakorvosként, oktatóként annyi volt a fizetésem, mint a nyugdíjas éjjeli őrként másodállásban dolgozó apósomnak. Emiatt fényképezéssel kapcsolatos különmunkákat vállaltam, például szitanyomóknak dolgoztam.
Mit szóltak az orvoskollégái ahhoz, hogy – míg ők a szakmával voltak elfoglalva, pacientúrát építettek és kongresszusokra jártak - ön szitanyomóknak fusizott?
A szocializmus végén játunk már, ekkor jelentek meg a gazdasági munkaközösségek, közismert rövidítés alapján gmk-k. Két kollégámmal – az intézetvezetőmmel és egy matematikus kolléga nővel - én is alapítottam egy ilyet, az Obeliszk Gmk.-t, hogy az orvos kollégák számára a tudományos munkák technikai kivitelezését végezzük el. Úgy tűnt, hogy jó lóra ültünk, mert korábban az orvosok ezt a tevékenységet zsebből fizették, akkor pedig úgy nézett ki, hogy legalizálni lehet ezt a munkát. A baj azonban hamarosan megjelent, mert világossá vált, hogy sem a munkához, sem a munkáért nem volt pénz. Ebben az időszakban azonban, ahogy zárultak az ajtók az egyetemen, úgy nyíltak a fényképezés és a művészet terén. Mire letettem a társadalomorvostan szakvizsgát, akkorára a fotóművész minősítést is megszereztem és a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja lettem.
A fotósok a legtöbbször magányos, sőt gyakran morózus emberek, de Ön nagyon nyitott személyiség, sokan ismerik és ön is sokakkal ápol jó kapcsolatot. Ön az üdítő kivétel?
Alapvetően nekem is befelé forduló személyiségem van, introvertált alkat voltam. A belső világomban éltem évtizedekig. Ez nagyon hasznos volt mind a tudomány, mind a művészet szempontjából. Minden olyan személyiségjeggyel bírtam, melyet Jung az introvertált személyiséghez köt. Csakhogy ő azt mondja, hogy aki introvertált és élete második felében nem válik extrovertálttá az „éhen fog halni”. De ez fordítva is igaz, ha az extrovertált élete delén nem válik introvertálttá, nem fogja megérteni környezetét, idegenné válik. Ezt felismerve, tudatosan nyitottam a kapcsolatokban, munkában. Saját belső világomat is kinyitottam, akkori munkám - tizenöt évig orvos látogató voltam – jelentősen segített is ebben. A Medgyessy Gimnáziumban több, mint tíz évig oktattam alkalmazott fotográfusokat. Létrehoztam a Debreceni Új Fotóműhelyt, így rá voltam szorulva, hogy állandóan beszéljek, másokkal tartsam a kapcsolatot, nyitott személyiség lettem.
Élete időnként csak szerencsével, személyiség jegyei azonban már tudatosan, de mindig a fejlődés irányába haladtak. Fotóművészként azonban a hagyományokat tisztelő alkotó maradt, máig az ősi technikákat használja leginkább. Miért?
Egész életemben fontos volt a manualitás, akár tranzisztoros rádiót fabrikáltam gyerekként, akár bútort vagy galériát készítettem már családapaként. A kézzel csinálni elv a fényképezésben is fontos számomra. Szeretem érezni, tudni, hogy a különféle vegyszerek hogyan dolgoznak, hogyan örökítem meg pl. síklemezen a camera obscura nyílásán beérkező fényt, ami képpé áll össze később.
A digitális világban ma már minden megoldható, az is, hogy úgy tűnjék mintha… Fontos, hogy ne csak úgy tűnjék, hanem az is legyen?
Igen, fontos, hogy a kézművesség látsszon a képen. Nekem számít, hogy a műteremből kikerülő munka valóban kézműves termék legyen és ne csak az egeret húzkodjam az asztalon.
Tiszteljük a technikát, de a témát nem határolja be túlságosan az ősi eljárás? Esetleg a technika által behatárolt keretek között találta meg a maximális művészi szabadságot?
Igaz, hogy többségében fekete-fehér és ősi technikával készült képeim ismertek, de készítek mobiltelefonnal is felvételeket. De ezeket mindig átteszem síkfilmre, majd kontaktmásolattal kézműves fotót készítek belőlük. Keresem tehát a technika nyújtotta új lehetőségeket is, de igyekszem azokat a hagyományos, kézműves, manuális fényképkészítésbe beleilleszteni.
Mi ennek az oka? Elvárják öntől, hogy Seres Géza fotói - szülessenek azok bármilyen technikával is – azonnal felismerhetők legyenek?
Mint introvertált embert nem érdekel különösebben, hogy mit mond a környezet. Ám igyekszem kihasználni azt a szabadságot, amit a számítógépes, digitális feldolgozás megenged. Ha egy lyukkamerás felvételt síkfilmre, készítek, akkor azon - bármennyire is körültekintő voltam - a technológia jellege miatt vannak hibák, karcok, pöttyök. Ezek vagy maradnak, vagy kézzel retusálom vagy - és mostanában ezzel kísérletezem - scannelés után digitálisan eltüntetem, majd a korrigált anyagot levilágítva ismét sík filmre viszem. Tehát ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk, csak tökéletesebb minőségben. Emlékszik még? Beszélgetésünk elején is azt mondtam: nagy vargabetűkkel a külvilágban, de ugyanoda jutottam ahonnan elindultam, miközben magasabb szintre értem a belső világban. Éppúgy, mint az a magyar disszidált vándor, aki évtizedes hányattatás után a kanadai prérin értette meg a sasok hallgatását.
Én még nem értem, de már hallgatom a Hortobágyon a „sasok hallgatását”.
Képek a Hallgatni a sasok hallgatását galériából
A TELJES GALÉRIA ITT TALÁLHATÓ
