Kamera, mint fallikus jelkép

Hajdú-Bihari Napló melléklete Debrecen és környéke közönségének – TÁJ-KÉP

Dálnoky Erzsébet: Kamera, mint fallikus jelkép
1999. 07. 03.

Seres Géza fotóművésznek a képei pszichológiai tesztként működnek

Debrecen (HBN)
"Nem a véleményemet akarom megfogalmazni, hanem hagyom, hogy a nők fogalmazzák meg magukat, általam. Én csak eszköz vagyok, közvetítő, aki számukra az önismeret lehetőségét kínálja." –mondja Seres Géza, mérnök, orvos, fotóművész, akinek az utóbbi fél évben négy kiállítása volt.

A fényképezéssel először a Kossuth-gimnáziumban találkozott. Megpróbálta (több-kevesebb sikerrel) „lereprózni” a diákok között kézről-kézre járt, félmeztelen nőkről készült fényképeket. Lebuktak. A 60-as évek közepén ez „pornóképek üzletszerű terjesztésének” minősült. Megúszta egy igazgatói intővel, és nem lett rendőrségi ügy.

Az évek során sokféle témához vonzódott: házfalakon, kapukon található jelekhez, a tengerparton a szél, a víz, az élőlények által létrehozott nyomokhoz, hogy ott jártak. Embereknek sírköveken hagyott üzeneteikhez. Úgy tűnik, az igazgatói intő nem szegte kedvét, hűséges maradt a nőkhöz.

- Miért? – kérdezem.

- Sok mindent fényképezem, de úgy tűnik, nekem ez a legtesthezállóbb. Erdélyi képeimre senki nem tartott igényt. A marokkói sírokról és a tengerpartokon készült képeim épphogy falra kerültek, míg aktfotóm díjat nyert Krakkóban a nyolcvanas évek közepén, nemzetközi pályázaton.

- Mit érez olyankor, amikor meztelen modelleket fényképez? Látja-e bennük a nőt, akire vágyhat? Vagy tárgyként szemléli őket?

- Az ember csak azt tudja lefényképezni, ami a fejében van. Ha a szeretkezés utána vágy van a fejében, akkor azt fogja. Ám akkor abból csak pornó lesz. A szexualitás mindenképpen benne van, de ennek jóval szélesebb a skálája annál, hogy „gerincre, mert megöl a gesztus”. Ha egy férfi és egy nő elmegy egymás mellett az utcán, annak már szexuális töltése van. A fényképezőgép fallikus szimbólum, de a toronytemplom is lehet az, ha annak tekintik. A libidó az az életösztön, az az aktivitás, amely az entrópia törvénye ellen, a rendezetlenség növekedése ellen hat. Ebben nem csak egy egyszerű, gyakorlatias kielégülés-keresés van. Ha az ember ezekre, ezeknek valamilyen vonatkozására rá tud hangolódni, az a fejébe kerül, s akkor le is tudja fényképezni.

- Mit akar megmutatni, mit akar elmondani a nőkről?

- Ez nem úgy működik. Az alkalmazott fotó sajátossága, hogy előre megfogalmazott üzeneteket közvetítsen. A művészfotóknál hagyom, hogy a téma a saját üzenetét hozza át. Én csak működtetem a technológiát. Nem a véleményemet akarom megfogalmazni, hanem hagyom, hogy a nők fogalmazzák meg önmagukat általam. Én csak eszköz vagyok, közvetítő, aki számukra az önismeret lehetőségét kínálja.

- Nem is sugall semmit?

- Nem. Ha sugallok, az tudatos. Egyszerűen csak lefényképezek valamit, mert tetszik. Ha ez kellően ösztönösen működik, akkor igazán jó lesz. Ha a tudat kontroláló szerepe bejön, akkor el lesz rontva. Lefényképezem, aztán a kép éli a saját életét. Ezek a képek, ha jobban sikerülnek, úgy működnek, mint a pszichológiai tesztek. A néző látja beléjük a tartalmat. Ő vetíti rá saját magát. Ezért fordul elő, hogy homlokegyenest ellenkező tartalmat tulajdonítanak a képeimnek. Megpróbálom jobban szemléltetni, hogyan működik ez a projekció. Kivetítek oda a szoba közepére magamból valamit. Ez így természetesen még nem látható. Aztán ráhúzok egy, az értelmezhetőségét illetően kellően képlékeny tárgyat, szituációt, műalkotást. Ez a valami minél kevésbé definiált, illetve rendelkezik egyfajta titokzatos minőséggel, annál inkább rá fog simulni a projekcióra, mint egy koton, és azt láthatóvá teszi. Így már lehet róla beszélni. Ez a folyamat a nézőben természetesen nem tudatosan zajlik. Ha rávilágítanánk, lehet, hogy még fel is lenne háborodva. Nem veszi észre, hogy saját magáról beszél például a kép ürügyén.

- A képein különféle, utólagos beavatkozásoknak a nyomai láthatóak? Mért történnek ezek?

- Kevésnek érzem azt, ami a fekete-fehér fényképezés eszközeivel elkészül. Ezért utólag valamilyen színezést használok, hogy árnyaljam, finomítsam, vagy a hatást fokozzam. Esetleg, mintegy gellert adva a képnek iróniát vigyek bele. Legutóbb táncoló lányokat fényképeztem a debreceni Modern Tánc-Játék Studióban. A mozgás tágítja a lehetőségeket. Néztem a megörökített pillanatokat, mi jut eszembe róluk. Egy gyertyapózban lévő lánynál fordított kereszt, egy másik a fenekét feldomborította, mint a Nap, mielőtt eltűnik a horizonton. Színezéssel ezeket kihúztam. S ha már van Nap, égbolt, tettem oda pár csillagot is. Hogy mi jut eszembe? Amit a tudattalan feldob. Az tudatosodik. A tudattalant pedig az dobja föl, amit ebben a nem verbális, belső kommunikációban megoldásként kínál.